Jó sok minden történt azóta.

Hívtak bankból amit csúcs szuperül reagáltam le, még én is meglepődtem.

Költöztem egy másik szobába mert a szomszédommal akadtam problémáim.

Megjártuk a Párommal Glasgow városát, szétromantikáztuk és mindent megnéztünk amit csak lehetett.

Töltöttem egy éjszakát a repülőtéren.

Átszerveztem a fél életem, új terveket állítottunk fel. Együtt, közösen. Elképesztően jó érzés, hogy végre _együtt_ lehet, nem pedig nekem kell felszín alatt utalgatni, irányítgatni, hanem van önálló véleménye amit bátran el is mond, mégsem érzem elnyomónak, túl soknak.

51 nap múlva repülök haza és nem jövök vissza.

17. napja dolgozom zsinórban és még jön 7 minimum. Fizikailag olyan elképesztően vagyok fáradt, hogy néha már nem is érzem, ha beütöm valamim, csak a hangot hallom.

Esténként amikor a managerek már nincsenek bent, önfeledten nevetünk a recepcióssal és a dolgozó pincérekkel.

Aztán éjjel 11kor minden irat vagy telefon nélkül sétálni egyet, leülni egy szikla szélére, elgondolkozni, nézni a csillagokat.

A román fiúval nagyon jóba lettem, cinkosok vagyunk. Mind a ketten hamarabb lépünk le és erről csak mi tudunk. 

Étkezésnél magától értetődő, hogy együtt eszünk, együtt indulunk, ő hozza az evőeszközt én pedig a poharakat, kenyeret. Ha magának önt reggel tejet, automatikusan tölt nekem is, mert tudja, hogy a reggeli kávémhoz úgyis töltenék. 

Érzem, hogy megtaláltam itt a helyem, hogy beilleszkedtem, hogy jól tudom érezni magam.

De nem szabad elfelejteni, hogy azért jöttem, hogy anyagilag helyre rázódjak. Ez pedig ilyen munkatempóval nagyon hamar megtörténik.

 

 

Megosztás a facebookon