Huh, hol is kezdjem.

Kezdjük még Budapesten. 

A repéteren kavalkád, sosem repültem így egészen érdekes volt a helyzet, a bőröndöm egész hamar lepasszoltuk, várt velem még Anyukám egy kicsit aztán elindultam, gondolván, hogy már csak átvilágítanak aztán cső.

Na hát ez nem így működik kéremszépen.

Vagy 4 ellenőrző kapun kellett átmenni, mindig személyi, jegy, kispista elő, aztán még a folyadékot is vegyem elő mégegyszer. Aztán zokniba, az övem nélkül sétálgattam, miközben a kezem teli a kabátommal, a laptopommal (mert ez se lehet ám a táskába, fogjadcsak!) meg a folyadékkal, meg a kedvenc párnámmal szóval szívás volt az egész.

A repülő nem indult időben, így nem is érkezett időben szóval teljesen odáig voltam, hogy lekésem a következő járatot. Végül megérkeztünk Glasgow-ba, kész agyrém volt kivárni mire lepakolták a bőröndjeinket, aztán megkerestük a buszmegállót. Azért többes szám, mert amíg vártuk a csomagokat addig leszólítottam egy csajt, hogy váccápp? aztán kiderült, hogy magyar szóval teljesen megörültünk egymásnak és együtt mentünk egy darabig. Amikor meg a buszra szálltunk volna fel hozzánk csapódott egy másik magyar lány, aki 1 éve dolgozik Obanban szóval társaságom is volt egészen sokáig!

Vicces, mert itt nincsenek mindenhol kifejezetten buszmegállók hanem csak letesznek egy hotel előtti car park-ban és oszd be. Na de ha túrista vagy, és nem tudod hol kell felszállni a buszra akkor nem tudom, hogy akkor mi a helyzet.

Obanba is eléggé késve érkeztünk be..így adódott az a fantasztikus helyzet, hogy volt 5 kerek percem megkeresni a Ferry-t, jegyetvenni rá és végig rohanni a bőrönddel mindenen. SIKERÜLT.

Amikor leültem a Ferry-n és majdnem elsírtam magam örömömben, bánatomban, fáradtságomban, mindenemben :D

Aztán sikerült az utolsó átszállás is, nagy nehezen felkeveredtem a szálloda recepciójához aztán szépen megértettem magam, hogy én bizony itt fogok dolgozni hellóbelló, szeretnék lecuccolni.

Itt a recis lesápadt, hogy 'te nem hétfőn érkezel?' okkkéé.

De sittysutty bejutottam a szobámba, jól ,magamra zártam mindent és teljesen összeomlottam. Fél órát minimum sírtam, de hogy miért, nem tudom.

Elképesztő stressz volt ez az egész, távol vagyok mindentől, mindenkitől, ráadásul a net sem akart rögtön azonnal úgy működni ahogyan azt én akartam így beszélni sem tudtam a szeretteimmel szóval teljes volt bennem a káosz. Fél óra önsajnálat után aztán felhívtam Atit, hogy na akkor most szedjen össze kicsit mert én nekem ez nem megy, kezdjen el lelket önteni belém. Na hát erre szerintem bepánikolt, hogy ennyire szar helyen vagyok vagy mi történt? De teljesen jól le lett reagálva minden, aztán Anyukám is felhívott, helyretette a lelkivilágom. Hüppögve megfogtam a kisebb táskám és elindultam a kikötőbe, hogy megnézem mi van itt. Vettem innivalót, csokit és gyümölcsöt, aztán vissza mentem a szobámba, megpróbáltam lezuhanyozni de nem volt melegvizem szóval teljes volt az öröm.

Hétfőn kezdtem csak szóval a vasárnap teljesen az enyém volt és a kis falué. 

Igazság szerint nem csináltam semmit csak pihentem, megpróbáltam kipakolni, de ez eléggé nehéz feladatnak bizonyult, mivel nincs szekrényem. Csak egy íróasztalom, meg ágyam. 

De most már teljesen kis otthonosnak kezd kinézni ez az egész kis odú.

A hétfői kezdés nem vol vészes egyáltalán, főleg, hogy egy magyar lány tanított be, teljesen magyarul szóval izgalomra semmi extra okom nem volt. Tegnap már tőle függetlenül dolgoztam, ma meg már csak angolokkal és hiba nélkül ment minden. 

Igazából nem tudom miért féltem annyira az angoloktól. Ami fontos, azt megértem. Amit meg elhablatyolnak, az nem érdekes. Durva, mert amikor hallom a hangsúlyokon, hogy ez nem lényeges információ nekem, akkor nem is törekszem arra, hogy megértsem őket. 

A munka nem vészes igazából csak nagyon-nagyon monoton és unalmas. De ez ugye maximálisan várható volt illetve orvosolni lehet egy MP3 lejátszóval.

Holnap meg megyek a bankba meglesz életem első bankkártyája amit használni is fogok. Fogadni mernék, hogy az ügyintézőből egy árva nyikkot nem fogok érteni, de hát ez van.

 

Szóval mindent összevetve nem rossz itt egyáltalán de nem kapott el az a hű de nagy öröm sem. Elviselem, mert ez most a szükség, a kihívás, a tanulás, a fejlődés, az önuralom, a festett mosolyok, a meg kell tanulnom élvezni a nyugalmat fejezet az életemben.

De azért annyira várom, hogy vissza érkezzek Budapestre. Hiányzik a nyüzsgése.

Megosztás a facebookon